Egy olyan országban, ahol a nők elleni bántalmazás és agresszió még mindig napirenden van, nyugtalanító látni, hogy egy lány laza nyelvezetet használó kiáltványdala mekkora agressziót kelt. Vulgáris, mondják az emberek. Vicces lenne most meghatározni a vulgaritást. Gondolni sem akarok azokra az osztályharcokra, amelyek ebben a témában felmerülnének. Túl a kettős mércén. A vulgáris nyelvezetet a gengszter szájában legfeljebb felvont szemöldökkel tekintik, míg egy nő szájában a dzsihádot szabadítják fel. De igen, a nagy irodalom tele van laza nyelvezetekkel, férfiak szájából, nyilván.
Ileana Moroianu Fotó: Személyes archívum
Épp a múlt héten volt egy tudományos eszmecsere arról, hogy mit jelent Arisztophanésznél a vulgaritás. A fordítás nehézségéből indultam ki, abból, hogy könnyű átcsúszni az egyik végletbe vagy a másikba. És nagyon örültem annak, ahogy a legutóbbi kiadásban lefordították, ahogy a fordítónak sikerült megőriznie a sót és a borsot anélkül, hogy az obszcenitásba csúszott volna. Azt a választ kaptam, hogy Arisztophanésznél a vulgaritásnak éppen az a célja, hogy nevetést keltsen. És jobban belegondolva, be kellett ismernem. A szójátékok nyílt szexuális utalásokkal, vulgárisak, sőt, ebben az esetben generálják a komédiát. Természetesen finom határvonal van aközött, hogy mi váltja ki a szórakozást, és ami túl sokat jelenthet. De kinek túl sok? Hogy ez a közízlésen múlik, és hogy mindenki hogyan érzékel túl sokat.
A képregényregiszterben szereplő Arisztophanészt elhagyva térjünk vissza a nagyon komoly kortárshoz, ahol már nyoma sincs a humornak az erős szavakban, amelyeket ezúttal a drámaiság és nem a vígjáték hangsúlyozására használtak.
Két nemrég olvasott regény jut eszembe. Az egyik Abraxas Bogdan Alexandru Stănescu, ami nekem, például, jobban tetszett, mint Kaspa Hauser gyermekkora, a sokkal erőszakosabb nyelvezet ellenére. Költészet és sár keveréke, amelyen finom ironikus jegyek kúsznak át. Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy jól megírt könyvet olvasni, ha kordában tudják tartani lexikális érzékenységüket.
A másik az Sabbath Színház Philip Rothtól, ami sajnos számomra a leggyengébbnek tűnik az eddig olvasott Roth-könyvek közül. Ez abban a helyzetben van, amikor szeretem Rothot. Ám a két említett regény irodalmi minőségén túl, mindkettő bővelkedik a szilajságban és az obszcén nyelvezetben, ami mellett Erika Isaac dalával nyugdíjasnak tűnik.
De túl a vulgaritáson – többé-kevésbé -, amit el tudunk vagy nem tolerálni, a dal által kiváltott reakciók egy része egyenesen hallucinatív, és teljes mértékben amellett érvel. Ez a lány úgy érezte, üzenetet kell küldenie. Jóban-rosszban, ahogy rájött. Nem hiszem, hogy követelést nyújtott volna sem Aristophanesnek, sem BAS-nak vagy Rothnak. Emellett az üzenet egy bizonyos társadalmi kategóriához szól. Azok, ahol gyakran előfordulnak a legrosszabb visszaélések. Nehéz megmondani, hogy az üzenet milyen mértékben fog elkapni. Nem lennék elragadtatva az üzenet sikerétől, de nem is görcsölnék az átadás módjától. Ezt érezte szükségesnek, ezt tette. Ha sikerül valamit megmozdítania, az jó lesz. Azt viszont meg tudom érteni, hogy vannak olyanok, akik elutasítják a vulgaritás minden formáját, de azt nem értem, hogy miért nem tudnak aludni éjszaka, mert van egy vulgáris dal (ami mellesleg egy igazit jelez probléma). Szerintem nincs olyan ember, aki arra kényszerülne, hogy ismételten hallgassa Macarena Erika Isaac, ha nincs kedve hozzá. Viszont szerintem nincs olyan nő, aki ne lett volna kénytelen elviselni a vulgaritást, újra és újra, amikor kimegy az utcára. Nem számít, mennyire öltözött. Mert tagadhatatlan igazság abban az állításban, hogy nem minden férfi bántalmazó, de minden nő valamilyen ponton, valamilyen módon (szóbeli, fizikai stb.) bántalmazás áldozata.
Végezetül eszembe jutott egy részlet Simone de Beauvoir könyvéből, A második nem. Ahol akadémikusan és elegánsan mondja, nagyjából azt, amit a Facebook-háborúkat elindító dal. A könyv 1948-ban íródott. Lefegyverző látni, mennyi minden maradt változatlan körülbelül száz év után. Legalábbis Romániában. És még fájdalmasabb, amikor ez egy olyan Romániában történik, amely nem tud felépülni az Alexandra nevű traumából.
Miután arról beszélt, hogy a férfi milyen kettős mértékkel szabta meg a női paradigma határait a férfiak világában, ahol a feleség tisztességes, ellentétben a szomszéd feleségével, akit „házasságtörésre hív meg”, így a nő tudatára ébred a ténynek. de Beauvoir a következő történettel vitatja elméletét, „ami szerinte a férfierkölcs hatalmas megtévesztés, a prostitúció területére extrapolálva: _Olvassa el a cikk többi részét a Contributors.ro oldalon
