BERLIN — Stephen Fry és Lena Dunham meggyőző apát és lányát alakítja Julia von Heinz német rendező első angol nyelvű filmjében, a „Kincses” című filmben. A posztkommunista Lengyelországban játszódó vígjáték világpremierje a Berlini Filmfesztiválon volt az év folyamán. hétvége.
Dunham egy interjúban azzal viccelődött, hogy amikor Fryvel való első átolvasása után küldött egy fényképet az anyjának, az anyja így válaszolt: „Azt hiszem, most már tudjuk, ki az igazi apja.”
Dunham azt mondta, tele volt idegekkel, hogy találkozzon Fryvel: „A hőseivel találkozni bonyolult dolog, és jobbnak bizonyult, mint ahogyan azt álmodni tudtam volna.”
A film bemutatja a házaspárt egy lengyelországi országúton, hogy felkutassák a család történetét. Fry a holokauszt-túlélő Edeket alakítja, aki vonakodva elkíséri lányát, Ruthot, egy New York-i újságírónőt. Fájdalmas emlékekkel szembesül, és megosztja múltjának részeit, amelyeket évekig eltemetett.
A történet Lily Brett „Túl sok férfi” című könyvén alapul.
Fry megtanult lengyelül a szerephez. Mindkét színész azt mondta, hogy kötődnek zsidó örökségükhöz.
„Amikor elolvastam a forgatókönyvet, hallottam a nagyapám hangját, és minél tovább jutottunk, az egyre jobban hangzott” – mondta Fry. „Felnőtt koromban fel sem merült bennem, hogy lehetőség nyílna arra, hogy ilyen módon újra megvizsgáljam a történetet.”
„Ugyanazt tapasztaltam, mint Stephen – mondta Dunham. „Hallottam Mildred dédnagymamám visszhangját, és nem csak azokat a történeteket, amelyeket a családunkban meséltünk, hanem azokat a történeteket is, amelyeket nem meséltünk el.”
Dunham családja Lengyelországból érkezett, közel a film forgatási helyéhez. Dédnagyanyja kilenc testvérét veszítette el a holokauszt elején, 1941-ben, amit csak a családtörténeti kutatásai során tudott meg.
Karakterét, Ruthot a szülei tapasztalatainak kimondatlan utóhatásai szenvedik. Ezt a traumát akarta von Heinz feltárni.
„Ha egy családban egy ember háborút, terrort vagy traumát él át, és nem beszél róla, esetleg a gyermekei védelmében, esetleg saját maga védelmében, akkor ezt érzi” – mondta az igazgató. „Nemzedékeken át fog utazni, amíg valaki kész nem lesz arra, hogy érezze, szembeszálljon a szülőkkel és párbeszédet folytasson.”
Fry szerint érthető, hogy egy túlélő, akinek a lánya New Yorkban nő fel, nem akarja, hogy a gyermek megismerje „a romlottság abszolút mélységét, amelyet Auschwitzban túlélőként minden nap látott volna”.
Hozzátette: „Amerikában van. Ő szabad. Ez a csoda, a pompa és a boldogság, sőt, a boldog zsidók földje.”
Auschwitzban tilos a filmezés, ezért von Heinz külön engedélyt kapott a laktanya újjáépítésére a kerítésen kívüli futballpályán. Úgy érezte, az ottani jelenetek szerves részét képezik Fry Edek-ábrázolásában.
„Ez a hely olyasmit tesz veled, amit nem tudsz elmondani, de érzed” – mondta.
A filmet Berlinben mutatják be, amikor az antiszemitizmus erősödik, és a szélsőjobb támogatottsága nő, különösen Németországban.
Amikor október 7-én a Hamász vezette Dél-Izrael elleni támadásra sor került, az összes szereplő sms-ben tartotta a kapcsolatot, mondta von Heinz. Ez arra a döntésre vezetett, hogy a tervezettnél gyorsabban fejezzük be a filmet, „és itt a Berlinalén, mert ez a pillanat egy ilyen filmhez”.
Dunham azonban azt mondta, hogy a történet tágabb következményeit akarta elmondani.
„Nem csak az antiszemitizmus növekszik, hanem az iszlamofóbia. Ez rasszizmus Amerikában. A különbségtől való félelemről szól” – mondta. „És azt gondolom, hogy nagyon-nagyon fontos, hogy ne csak a zsidó emberek számára osszuk meg a történetet, hanem beszéljünk arról, mi történik generációnként, amikor az embereket elszigetelik, erőszaknak vagy kiszolgáltatottnak tartják. az ilyen gyűlölködő vizsgálatnak.”
