Kedves Chiara, Silvia vagyok, elváltam és 56 éves vagyok. Nem sokkal ezelőtt megismertem egy jó, kedves, barátságos, sőt aranyos férfit, aki tele volt odafigyeléssel. De bár jól vagyok, nem érzem azt a szeretetet, amit a múltban már éreztem. Ez a dolog feldühít, mert ő különleges, ő az a férfi, akiről mindig is álmodtam. Mit kell tenni? Várja meg, hogy a szikra kicsap-e, vagy elengedi? Az én koromban ne keressük már a holdat, és ne törekedjünk a stabil kapcsolatra egy valódi személlyel? Köszönöm. Silvia
Kedves Silviám, de hol? Hová akarod őt elengedni, egy „jó, édes, kedves, sőt aranyos” férfit, akivel több mint hétmilliárd ember között, mindazok után, amit a szerelemről látott és tapasztalt, egyszerűen (és csodával határos módon tegyük hozzá, hogy ’ember nekem nincs) jó? Miért hasonlítsa össze azt, amit érzel és mit nem érzel olyan érzelmekkel, amelyek nagy valószínűséggel egy már nem létező Silviáról beszélnek? Miért ne üdvözölné az új Silviát és új kapcsolati módját örömmel és kíváncsisággal, nem pedig gyanakvással? De mindenekelőtt: mi van akkor, ha a Hold éppen az a lehetőség, hogy találkozz egy férfival, akivel szerethetnéd egymást anélkül, hogy szükségszerűen meg kellene bántanod magad? Olvastad Kent Haruf remekművét, a Lelkünk éjszakában című művét? Egy férfiról és egy nőről mesél, akik éppen akkor találkoznak, amikor azt hiszik, hogy nincs már mit adniuk és kapniuk, mert kimerültek a mögöttük álló gondok miatt. És helyette…
