Nuri Bilge Ceylan filmes szabványok szerint hosszú filmeket készít, de az orosz irodalom mércéje szerint rövideket.
Lehet, hogy nincs is olyan filmes, aki tudatosabban dolgozna regényes hagyományban. A török rendező formáló élménynek tartja a „Bűn és büntetés” olvasását. A 2014-es Arany Pálmával kitüntetett filmje, a „Téli alvás” egy pár Csehov-novellát adaptált. De minden közvetlen összefüggéstől függetlenül Ceylan filmjei – kolosszálisak, egzisztenciálisak, beszédesek – elérik (és gyakran elérik) azt a beborító hatalmasságot, amely a 19. századi nagy könyveket idézi. Tüskés, filozófiai kérdésekkel fűszerezett történeteket állít a kiterjedt tájak elé. A filmjei nem beléd fúródnak, hanem te belefúródsz.
Ceylan legújabb, „A száraz fűről” című filmje olyan nevet visel, amely – akárcsak a „The Wild Pear Tree” vagy az „Once Upon a Time in Anatolia” – paródiás műalkotásnak is megfelelne. A nyitó – amelyben egy sötét figura, messziről nézve leszáll a buszról a kelet-anatóliai sztyeppek hótakarós síkságára – szintén nem titkolja ünnepélyes hangját.
Magányos emberünk Samet (Deniz Celiloğlu), aki Paul Giamatti főszereplőjéhez hasonlóan a „The Holdovers”-ben sznob, embergyűlölő oktató egy elégedetlen télben. Számtalan film, mint például a „The Holdovers” késztetett bennünket arra, hogy automatikusan rokonszenvet érezzünk az ilyen karakterek iránt. De a kétségek folyamatosan gyűlnek Samettel kapcsolatban.
Kollégájával és szobatársával, Kenannal (Musab Eki̇ci̇) nem kifejezetten barátságos. Amikor vonakodva készül teázni egy tanártársával, Nuray-vel (a kivételes Merve Dizdar, a legjobb színésznő díja Cannes-ban) egy közeli faluból, leginkább vidéki térségük elmaradottságáról nyög. Négy éves mandátuma hamarosan lejár, és azt mondja, hogy Isztambulba készül. Az iskolában Samet kevésbé szabályokhoz kötött tanárnak tartja magát, és lenézi néhány kollégáját. De fiatal tanítványai számára sem inspiráló vezető. „Egyikőtök sem lesz művész” – mondja az egyik riadtan.
Később Samet megkérdezi: „Mindenkinek hősnek kell lennie?” Természetesen ő inkább az antihős fajta, de ő az egyik legbonyolultabb főszereplő, akit évek óta láttam. Eléggé el van keseredve, különösen miután a diák, akivel a legmelegebb viszonyt ápol – Sevim (Ece Bağci) – nem megfelelő viselkedéssel vádolja. Ezt azért teszi, hogy visszakapja őt, amiért eltitkolta az általa írt szerelmes levelet, amelyet elkoboztak. Ártatlannak tűnik, de van valami félreérthetetlenül bensőséges is a kapcsolataikban. Különleges ajándékokat ad neki, és van valami egészen céltudatos abban, ahogy nyitva hagyja az ajtót, amikor a nő meglátogatja az irodáját.
Sevimet vizsgálják, amiért nem „tisztelte a távolságot” Sevimmel és osztálytársaival, ami kissé ironikus vád, tekintve, hogy Sevim, a savanyú pesszimista, úgy tűnik, távolságot tart a legtöbb mindentől. Az „About Dry Grasses” Samet nyomozását követi nyomon, mégis inkább Nuray-val való kapcsolatán múlik.
Egy ankarai tüntetés során elkövetett öngyilkos merénylet következtében sántít. A film központi jelenetében vacsora közben egy kibővített politikáról szóló párbeszédet folytatnak. Még mindig benne van a harc és a lélek, és hisz a közösség előnyeiben. Sevim reménytelenebb és fáradtabb, ez a tulajdonság vonzza Nurayt, szinte a kívánsága ellenére. Nem azért, mert egyetért Sevimmel, hanem mert attól tart, hogy igaza van.
Ceylan ügyesen elnyújtja filmjeiben az ilyen vitákat a természetes végpontjukon túl, és a cseréket túlságosan esszéisztikusnak érezheti. De az is lehet, hogy természetéből fakad, hogy egy filmet a filozófiai nehézségek szélére hoz. Az „About Dry Grasses”-ben egy lépéssel tovább megy Sevim és Nuray beszélgetésének csúcspontján a negyedik fal virágzásával. Miért tesz Ceylan ezen a ponton egy éles emlékeztetőt, hogy ez egy film? Ez a saját Sevim-szerű visszavonulása vagy egy hirtelen felvillanó őszinte kinyilatkoztatás?
Akárhogy is, Ceylan, mint filmrendező szívébe esik. Korántsem csak egy könyves filmrendező, hanem hőseinek, Tarkovszkijnak és Bergmannak számos filmes módját átvette, és lefordította őket saját egyedi és még mindig fejlődő nyelvére. Bármennyire is az orosz irodalom alapot jelent számára, filmjei gazdagok Törökországról. Vannak olyan aspektusai a „A száraz fűről” – az igazolványellenőrző rendőrség, a szexista bürokraták az iskolarendszerben –, amelyek a Sevim-Nuray dichotómiát olyan társadalmi kontextusba helyezik, amely minden bizonnyal formálta őket.
Mélységes, feloldhatatlan melankóliája van az „About Dry Grasses”-nak, amit nehéz lerázni. Nem csak arról van szó, hogy Nuray jobb Sevimnél – bár biztosan az. Ez a szomorú tragikus tulajdonsága Sevimnek. Fotóportrékat készít, amelyek a film pillanataiban megjelennek. Ceylan is állófotós volt. Nehéz elgondolkodni – különösen arra a metafikciós pillanatra gondolva –, hogy mennyire azonosul Sevimmel. De nem bíznék a „Száraz fűről” egyetlen olvasatában sem, még a sajátomban sem. Túl sok sokaságot tartalmaz ahhoz.
Az „About Dry Grasses”, a Janus Films kiadása, a Motion Picture Association nem minősítette PG-nek. Török nyelven, angol felirattal. Időtartam: 197 perc. Három és fél csillag a négyből.
