Ingyenesen oldja fel az Editor’s Digest szolgáltatást
Roula Khalaf, az FT szerkesztője kiválasztja kedvenc történeteit ebben a heti hírlevélben.
Az író az FT közreműködő szerkesztője
Észak-Írország elkínzott politikájában semmi sem rendeződött igazán. A Nagypénteki Megállapodás maradandó értéke az volt, hogy megmutassa, az unionizmus és a nacionalizmus ellentétes állításai kezelhetők. Tony Blair, aki Bertie Ahern-nel, az akkori taoiseach-vel koreografálta az 1998-as megegyezést, konstruktív kétértelműségnek nevezte. Közel kétéves kitérő után a hatalommegosztási ügyvezető visszaállítása Stormontban visszaállította a tartományt erre az útra.
A megállapodás, amely véget vet Belfast intézményeinek a Demokratikus Unionista Párt bojkottja miatti megbénulásának, rengeteg füstön és tükrökön nyugszik. Ebben tiszteletben tartja Észak-Írország zaklatott történelmének maradandó üzenetét. Politikájának egyenes vonalak követésére kényszerítése bizonyos konfliktusra hív.
A kör legutóbbi négyzetesítésének nagy része Chris Heaton-Harrisé. Az Egyesült Királyság észak-ír államtitkára az elmúlt néhány napban megkötött megállapodással kapcsolatos állításaiban több, mint rikító volt, de többnyire megmutatta magának azt a ritka dolgot a jelenlegi kabinetben – egy minisztert, aki készen áll arra, hogy elkerülje a populista rangot. az intelligens politika makacs törekvése.
Sir Jeffrey Donaldson, a DUP vezetője azt mondja, hogy pártja bojkottja a belfasti vezetőség ellen végül bevált. Rishi Sunak kormánya brüsszeli bólintással beleegyezett a Brexit utáni kereskedelmi megállapodások további módosításaiba, amelyeket az északír jegyzőkönyvben rögzítettek, és módosítottak a későbbi windsori keretrendszerben.
Az ígéret az, hogy a brit szárazföld és a tartomány közötti kereskedelem ellenőrzése ezentúl a láthatatlanságig észrevétlen lesz. Az, hogy Észak-Írország ragaszkodik az EU egységes piacának szabályozási rendszeréhez, nem fogja megzavarni az Ír-tengeren átívelő kereskedelmet, ha a szárazföldi Nagy-Britannia eltér az uniós szabályoktól. A kormány pedig törvénybe iktatja deklaratív kötelezettségvállalásait, hogy „rézzel rögzítse” Észak-Írország helyét az unióban.
Donaldson elemzése mindenre igaz. Az események kevésbé nagyvonalú értelmezése azonban az, hogy a DUP ürügyet kapott, hogy elkerülje azt a zsákutcát, amelybe behátrált.
A Brexit utáni rendszer alapvető felépítése a helyén marad. Boris Johnson kormányának azon döntése, hogy az Egyesült Királyság többi részét kivonja az egységes piacból és a vámunióból, egy „kemény” határ létrehozását követelte meg az EU-val. A tartomány és az Ír Köztársaság közötti, a nagypénteki megállapodásban előirányzott nyitott határ fenntartása érdekében ezt a határt az Ír-tengeren húzták meg.
Más szóval Észak-Írországot különleges esetté tették, és más kifejezésekkel jelölték meg, mint Angliában, Skóciában és Walesben. Ez az a kivételesség, amelytől az uniósság a britségre való alapvető igényével mindig is tartott. Mégis elkerülhetetlen. Az Egyesült Királyság egyetlen más részének sincs szárazföldi határa az EU-val – és a lakosság nagy részének sem, aki hűséget vall egy másik államhoz.
A Stormont működő ügyvezetőjének visszatérése kétségtelenül Észak-Írország javát szolgálja, nem utolsósorban azáltal, hogy az Egyesült Királyság kormánya 3,3 milliárd fontnyi közszolgáltatási támogatást szabadít fel. Ez nem jelenti azt, hogy megnyugtatná az unionista közösséget.
Az új ügyvezető a Sinn Féin vezetője, Michelle O’Neill veszi át az első miniszteri posztot, a DUP jelöltje pedig az első miniszter helyettese. A két poszt egyenlő hatalommal bír a hatalommegosztási megállapodások értelmében, de a szimbolika – a több mint egy évszázaddal ezelőtt, Írország felosztásakor létrejött protestáns hegemónia látható vége – nem vész el az ideges szakszervezetisták előtt.
A füst és a tükrök leple alatt Donaldson későn vette tudomásul Észak-Írország szerveződő politikai valóságát. Az 1921-es felosztáskor a protestáns szakszervezetek a lakosság kétharmadát tették ki. A többségében nacionalista katolikusok ma már többen vannak. Ez nem jelenti azt, hogy az ír egységre szavaznának automatikusan – a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy sok katolikus támogatná a status quót –, de bármennyire is „rézbe van kötve” Westminster, az uniósság ma már nem tudja felvenni a maga állandóságát. Vitatkoznia kell az ügyével.
Ha Donaldson megértette ezt (és azt, hogy a DUP vezetőjének bántania kell a Brexit támogatását), akkor pártjában sokan ragaszkodnának a régi dacpolitikához. Figyelmes lesz a saját helyzetét fenyegető veszélyekre. Míg a mérsékeltebb Ulsteri Unionista párt tagja volt, ellenezte a nagypénteki megállapodást, és hozzájárult az UUP vezetéséből való későbbi eltávolításához. Most a saját válla fölött nézi a „nincs megadás” szakszervezeti tevékenységet.
A legutóbbi egyezmény visszaállította Észak-Írországot a politika útjára. Nincs mit mondani, hogy az utazás zökkenőmentes lesz. Ha a Sinn Féin elkerüli a diadalt, lehetőség nyílik a bizalom újjáépítésére a két közösség között. Ez nem azt jelenti, hogy el fogják venni.
