Egy 4 éves gázai kisfiú elvesztette a karját – és a családját. Fél világra odébb kap egy második esélyt

NEW YORK — Omar Abu Kuwaik messze van gázai otthonától. A 4 éves gyerek szüleit és nővére életét vesztette egy izraeli légicsapásban, amikor elvesztette a karját.

Ő a szerencsések egyike.

A család és az idegenek erőfeszítései révén Omart kihozták Gázából az Egyesült Államokba, ahol kezelést kapott, beleértve a karprotézist is. Napjait egy New York-i orvosi jótékonysági szervezet által vezetett házban töltötte nagynénje kíséretében.

Ez egy kis mértékű kegyelem volt a zűrzavar tengerében neki és nagynénjének, Maha Abu Kuwaiknak, amikor bizonytalan jövőbe néztek. A még mindig Gázában rekedtek bánata és kétségbeesése soha nem messze van.

Abu Kuwaik örül, hogy megtehette ezt szeretett testvére fiáért, akit immár negyedik gyermekének tekint.

De szörnyű választás volt. Omarral együtt kellett hagynia férjét és három tizenéves gyermekét egy hatalmas sátortáborban Gáza legdélibb városában, Rafahban. Mivel Izrael csapásokat mér azokon a területeken, ahol a civileknek menedéket kért, beleértve Rafah-t is, Abu Kuvaik tudja, hogy soha többé nem láthatja a családját.

„A gyerekeim nagyon szeretik Omart” – mondta. „Azt mondták nekem: „Nem vagyunk többé gyerekek. Menj, hadd kezeljék Omart. Ez a legjobb neki. Ez az egyetlen esélye.”

Omar egykor jóindulatú fiú volt, mondta, és olyan okos, mint a néhai apja, aki mérnök volt. Most gyakran visszahúzódó, és könnyen sír. Csodálkozik, miért nincs otthonuk, mint a YouTube-on látott gyerekeknek.

Tegyél fel egy kérdést Omarnak, ő pedig befogja a fülét a jobb kezével és a bal karja csonkjával, és kijelenti: „Nem akarok beszélni.”

„Szép volt az óvoda – vallja be végül –, és boldog voltam az első napon. Néhány héttel a háború kitörése előtt kezdte el az iskolát. De azt mondja, már nem akar óvodába menni, mert fél elmenni a nagynénje mellé.

A New York-i repülőút azonban új álmot adott neki.

„Ha felnövök, pilóta akarok lenni – mondta Omar –, hogy helyet tudjak hozni az embereknek.

Omar volt az első palesztin gyermek Gázából, akit a Global Medical Relief Fund befogadott. A Staten Island jótékonysági szervezet alapítója, Elissa Montanti negyed évszázadot töltött azzal, hogy több száz gyerek ingyenes orvosi ellátásban részesüljön, miután elvesztették végtagjaikat háborúk vagy katasztrófák következtében, többek között Irakban és Afganisztánban.

Minden gyerek idegenként indult. Mindegyikük csatlakozott ahhoz, amit ő „globális családjának” nevezett, és testük növekedésével visszatérnek az Egyesült Államokba új végtagprotézisekért. Jótékonysági szervezete mindent szponzorál, kivéve az orvosi kezelést, amelyet elsősorban a philadelphiai Shriners Children’s Hospital adományoz.

Amikor októberben kitört a gázai háború, Montanti tudta, hogy segítenie kell. „De őszintén szólva azt mondtam: „Hogyan? Hogyan tudom valaha is kihozni ezeket a gyerekeket, amikor még Gázából sem tudnak kijutni?”

Montanti soha nem nézett Omarra, de megértette, hogy a hozzá hasonló gyerekek nap mint nap súlyosan megsérülnek.

Az izraeli-palesztin konfliktus évtizedek leghalálosabb fordulója október 7-én robbant ki, amikor a Hamász vezette fegyveresek áttörték Izrael biztonsági korlátját Gáza körül, és behatoltak az izraeli közösségekbe. Körülbelül 1200 embert öltek meg, és mintegy 250-et túszul ejtettek.

Izrael válaszul elpusztította Gáza nagy részét. A háború kevesebb mint öt hónapja alatt az izraeli hadsereg elképesztő humanitárius válságot idézett elő, és a gázai 2,3 milliós lakosság 80%-a elhagyta otthonát. Egy felmérés szerint a tengerparti enklávé épületeinek fele megsérült vagy megsemmisült.

A Gázában elhunytak száma csütörtökön 30 ezer fölé emelkedett, és több mint 70 ezren megsebesültek – közölte az egészségügyi minisztérium. A minisztérium nem tesz különbséget a civilek és a harcosok között, de azt állítja, hogy az elhunytak kétharmadát nők és gyerekek teszik ki. Izrael a civilek halálát a Hamászt okolja, mondván, hogy a fegyveresek a lakosság körében tevékenykednek.

Két héttel a háború után Omar családja kis híján megúszta a halált. Percekkel azelőtt, hogy egy izraeli légicsapás elsimította volna, kiürítették a gázai lakást, amelyet néhány hónappal korábban vásároltak. A nagynénje családja kirohant a szomszéd épületből. Azt is bombázták.

Hajléktalanok, csak a ruhákkal a hátukon, a családok feloszlanak, hogy más-más rokonoknál maradjanak. Ám a háború idején a látszólag triviális döntések – például hol keressenek menedéket – túlzott következményekkel járnak.

December 6-án két izraeli légicsapás érte Omar nagyszülei otthonát a Nuseirat menekülttáborban, Gáza középső részén. A robbanás lehámozta a bőrt az arcáról, és felszínre tárta a nyers rózsaszín rétegeket, melyeket mély szakadások borítottak. Bal karját nem tudták megmenteni a könyök alatt. Megölték szüleit, 6 éves húgát, nagyszüleit, két nagynénjét és egy unokatestvérét.

Omar beszorult a törmelék alá, miközben a mentők kézzel ástak át a koromfekete betonon. Végül elérték a még meleg, vérző, de valahogy élő kis testét, és biztonságba emelték. Ő volt az egyetlen túlélő.

Ahogy teltek a hetek, Omar egy kórházi folyosón feküdt egy ágyon, karját kötszerekbe csavarva – még akkor is, ha gyermeke elméje valahogy azt képzelte, hogy visszanőhet. Az összeomló gázai egészségügyi rendszer csak kezdetleges ellátást tudott biztosítani a lábán és a törzsén lévő égési sérülésekre.

„Az volt a nézetünk, hogy bárhol jobb neki, mint Gázában tartózkodni” – mondta Adib Chouiki, a Rahma Worldwide nevű egyesült államokbeli jótékonysági szervezet alelnöke, aki a csoport gázai humanitárius csapatától hallott Omarról.

Izrael és Egyiptom szigorúan korlátozta az emberek kimozdulását Gázából, így naponta csak néhány száz ember hagyja el a kiutat, főként külföldi állampolgárságúak. Néhány palesztin magánbróker segítségével tudott kijutni. Az Egészségügyi Világszervezet szerint 2293 beteg – 1498 sebesült és 795 beteg – hagyta el Gázát gyógykezelésre 1625 társával együtt. Az ENSZ menekültügyi ügynöksége szerint ennek ellenére nagyjából 8000 beteg várólistán van, hogy külföldre távozhasson.

Chouiki elkezdte felvenni a kapcsolatot a palesztin, izraeli és egyiptomi kormányokkal. Új útlevelet adott ki Omar és Abu Kuvaik számára, és izraeli biztonsági engedélyt kapott a nagynénje számára, hogy elkísérje unokaöccsét Gázából Egyiptomba.

Abu Kuvaik egy ugrást tett a hitben. A Gáza elhagyására vonatkozó engedélyt akkor kapták meg, amikor Montanti még azon dolgozott, hogy megszerezze az Egyesült Államok kormányának jóváhagyását Omar számára, hogy New Yorkba repüljön.

„Sírt és sírt, és könyörgött, hogy vigyem vissza a gyerekeimhez” – mondta Abu Kuwaik. – Végül beültettük a mentőautóba, és a határ felé hajtottunk.

Miután idegesen várták, amíg megvizsgálják a papírjaikat, berakták őket egy egyiptomi mentőautóba, és átsodorták őket a Sínai-sivatagon.

Miután biztonságban volt egy egyiptomi katonai kórházban, Omar és nagynénje hetekig várt, amíg az amerikai vám- és határvédelem zöld utat adott nekik, hogy január 17-én New Yorkba repüljenek.

Omar sebei gyógyulófélben vannak, de továbbra is mély traumatizált. A philadelphiai Shriners Gyermekkórházban bőrátültetésen esett át a lábán lévő súlyos égési sérülés miatt. Szürke repeszhegek konstellációja marad szétszórva az arcán, szinte szeplőknek látszanak.

Nagyon vágyott rá, hogy felszereljék új protéziskarját, és szerdán közeledett hozzá, amikor az egy asztalon feküdt, és huncutul mosolyogva kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. – Szép a karom.

„A gyerekek egésznek érzik magukat” – mondta Montanti. – Pszichológiailag ez nagyon sokat jelent.

A Shriners jelenleg két másik gázai gyereket kezel, köztük egy amerikai állampolgárt, aki a háború kezdetekor ott rekedt. A tervek szerint újabb gyermeket hoznak Gázából, egy 2 éves fiút, akinek térd felett amputálták a lábát. Édesanyja is elkíséri, a családot hátrahagyva gyermeke kedvéért.

Omar és nagynénje repülőre szállt vissza Kairóba egy nappal azután, hogy a fiú megkapta a karját. Elkísérte őket egy tágabb családtagja, akinek Egyiptomban van otthona, és ott fognak tartózkodni, miközben állandó lakhatást próbálnak szerezni.

– Szinte nem alszom – mondta Abu Kuwaik. „Omarra gondolok, és a gyerekeimre, és azokra a körülményekre, amelyek között ott élnek a sátrakban.”

Kevés az élelem. Az izraeli gázai övezet csaknem teljes blokádja több mint félmillió palesztint taszított az éhezés felé, és félelmet keltett a közelgő éhínségtől. A vékony sátor pedig, amelyen 40 másik emberrel osztoznak, csekély védelmet nyújt az esőtől és a széltől – mondta. Ha valaki megbetegszik, a betegség futótűzként terjed.

A háború többször kiütötte a mobiltelefon- és internetszolgáltatást Gázában, de Abu Kuvaik tartja a kapcsolatot, „ha van hálózat”. Családjának gyakran kell gyalogolnia a Kuvaiti Kórházba, az újságírók központjába, hogy jelzést kapjanak.

Miután visszatért Egyiptomba, Omar és nagynénje jövője nem tisztázott; esetleg száműzetésben rekedtek.

Abu Kuvaik számára azonban nincs otthon, ahová Omar visszatérhetne.

„Nem tudom elképzelni, hogy visszamenjek Gázába” – mondta. „Mi lenne az élete? Hol van a jövője?