„A regionális kormányzók harmadik mandátumának témája nem tűnik annyira meggyőzőnek. Mégsem szabad félvállról venni. Valójában legalább két értelmezést tartalmaz. Az első az erőviszonyokra összpontosít. A második az elvekre. És mint mindig, amikor a két dolog összeadódik, ez annak a jele, hogy valami fontos forog kockán.
Az első kulcs mindenki számára látható. Meloni és Salvini leszámolása Venetóval kapcsolatban (és azon túl). És egy kis leszámolás is Schlein és a Demokrata Párt kormányzói között. Szimbolikus és hatalmi viták, amelyek eldönthetik a vezetők sorsát, és amelyek nem véletlenül foglalkoztatják manapság a politikai híreket. Olyan viták, amelyeket nyilvánvalóan nem lenne helyes alábecsülni. Különösen a jobboldalon, ahol a miniszterelnök és helyettese mintha az észak képviseletéért játszana, ahol tegnapig a Liga uralkodott, és ahol ehelyett most az FdI szándékozik megalapozni és érvényesíteni számbeli és politikai elsőbbségét.
A téma azonban mélyebb és jelentősebb értelmezésre is alkalmas, ami a politikai osztály hosszú életére vonatkozó igényét érinti. Egy olyan téma, amelyen érdemes lenne mélyebben elgondolkodni, hiszen ez az állítás, nevezzük így, sok kerületben agitálja a politikát. Kezdve az Egyesült Államokból és a Fehér Házért versengő két fiatal férfi közötti elnökválasztási kihívásból.
Kicsit élesen fogalmazva: meddig tarthat fenn egy politikai hivatal? Hány törvényhozás a képviselőknek és a szenátoroknak, hány a polgármesternek és a kormányzónak? Hazánk törvénye ma már lehetővé teszi, hogy éveket és éveket töltsön a Parlamentben. Ehelyett megköveteli a helyi adminisztrátoroktól, hogy úgymond legkésőbb tíz év elteltével távolítsák el a kellemetlenséget. És itt már találhatunk ellentmondást. Mivel aki egy területet kormányoz, az jól látható a polgárok szemében, aki a nemzetet képviseli, az kicsit távolabb kerül a látásmódjától.
De van egy súlyosbító körülmény. A parlamenti képviselőket pedig manapság kissé vakon választják. Ezzel a választási törvénnyel valójában legtöbbször ejtőernyős vezetőkkel van dolgunk, akiket pártjaik vezetői választottak ki engedelmességük miatt, és gyakran szinte idegenek attól a kontextustól, amely a Montecitorióba és a Palazzo Madama-ba való bejutáshoz is szavazatokat eredményez. . Ezért talán igazságosabb lenne velük szemben szigorúbban viselkedni, és több időt hagyni a területhez szorosabban kötődő helyi adminisztrátoroknak. Kár, hogy a bejelentett döntések ellentétes irányba haladnak.
De itt elérkeztünk a lényeghez, amit úgy tűnik, senki sem akar megfejteni. Vagyis a politikai mandátum értelme és időtartama. Ez elvi kérdés. Vannak, akik szerint a politika valódi szakmai tevékenység. Egy szakma, mondhatnánk. Ezért a tapasztalat, a hozzáértés és a rugalmasság alapvető része annak a feladatnak, amelyet el kell végezni. Ezért semmi improvizáció, semmi amatőrség. Ennek a látásmódnak a másik végén vannak azok, akik a kasztok ellen tiltakoznak, és tagadják, hogy a politika valaha is szakosodás lehetne. Valójában a fluktuációra, sőt a tapasztalatlanságra hivatkozik, hogy garantáljon egyfajta erkölcsi megtisztulást. Ezek szélsőséges pozíciók, amelyeknek régi vezetők és új tribunusok adtak hangot, néha meggondolták magukat, és legtöbbször saját hasznukra adaptálták az elképzeléseket.
Az a kevésbé fényes bizonyíték, hogy az „amatőrök” minden alkalommal megadták magukat, amikor felajánlották nekik a lehetőséget, arra késztet bennünket, hogy átértékeljük a múlt szakembereit. Ám a változásokkal szembeni ellenállás, amelyet a szakemberek a csere és megújítás indokaival szemben elleneznek, végül méltatlan hitelt ad a „kaszt” elleni panasznak és az alapjául szolgáló sötét jövőképnek.
Ez egy klasszikus eset, amikor a középutat kell követni. Talán arra kérik a szakembereket, hogy ne túlozzák a szívós és szánalmas ragaszkodásukat a padhoz. És így néhány nagyvonalúbb gesztussal eltávolítják kihívóikról a gyanakvás homályát és a demagógia alibit.”írta: Marco Follini)
