Egy apa, aki meghallgatja babája sírását, ringatja, pelenkát cserél és megtanítja az első szavaira – nem „segít” az anyán. Ő tölti be élete legcsodálatosabb és legfelelősebb szerepét: az apát. Kétségtelenül ezek a nyelv árnyalatai, amelyekbe gyakran beleesünk, és amelyeken változtatnunk kell.
Manapság, meglepetésünkre, még mindig hallunk olyan klasszikus mondatokat, mint „A férjem segít a házimunkában” vagy „Segítek a feleségemnek a gyerekek gondozásában”. Mintha egy háztartás, család feladatai, kötelezettségei öröklődnek. Mintha megkülönböztető nemi címkét viselnének, amit nem ráztunk ki egészen a gondolati mintáinkból.
Végül is nem az apa nevel minket szeretettel?
Az apafigura éppúgy releváns, mint az anyafigura. Nyilvánvaló azonban, hogy az újszülött első kötődési kapcsolata az első néhány hónapban az anyafigurára összpontosul. Manapság azonban a klasszikus őskép, amely a vaserőre és a család fő kenyérkeresőjére fókuszál,
Mert az apa „nem segít”. Ő nem az, aki a kanapén izzad a tétlenségtől, távirányítóval a kezében, és időnként tehermentesíti a férjét. Az apa az, aki tud jelen lenni, aki szeret, aki törődik és felelősséget vállal azért, ami értelmet ad életének: a családja.
