„Célszerű lenne azt tanácsolni a Demokrata Párt vezetőinek – csendesen, konstruktívan, barátságosan –, hogy felejtsék el azt a kíváncsi ültetést a Viale Mazzini kapujában, amellyel tiltakozni kívánnak Telemeloni túlkapásai és erőltetései ellen a Sanremo idején. hogy ne legyenek túlzások és erőltetések, hanem azért, mert egy ilyen nyilvánvaló és rituális gesztus, amelyet különösen az esti közönség számára legkedvezőbb napokon hajtanak végre, inkább hasonlít a kártérítési kérésre, mint az egészséges és valódi felháborodás kifejezésére.
Az igazság az, hogy Rai az idők hajnala óta a politika túsza. És valaki, mint én, akit pártja, a DC egykor igazgatósági tagnak nevezett ki, nem éppen jogosult a székre, és erkölcsöt tanítani. Hagyjuk tehát félre a túl könnyű felháborodást, és inkább próbáljuk megérteni, hogyan léphetünk ki belőle.
A Viale Mazzinit sok éven át az akkori kormányok irányították a közbeiktatott menedzsereken keresztül. Aztán 1975-től a pártok a parancsnoki hídig emelkedtek, és az igazgatóságot milliméteres pontossággal felosztották a parlamentben jelen lévő erők között. A hiábavaló próbálkozások a szabályok megváltoztatására fokozatosan keveredtek a régi szokások megerősítésével. Egészen az utóbbi évekig. Évek, amikor a különböző többségek szorítása, bármilyen színű is legyen, még erősebbé vált.
Meloni sem volt kivétel, és jól teszi, ha nem dicsekszik vele. De az őszinteség megkívánja, hogy minden színben elődei is kivették a részüket a komédiából és a körhintásból. Beleértve a populistákat is, akik közül egyik sem volt mentes a parancsnoki pozíciók elfoglalásának rossz szokásától.
Azt fogják mondani, hogy talán valaki függetlenebb, esetleg képzettebb szakembereket választott. Hogy voltak hirtelenebb kényszerek és mások, mondjuk, finomabbak. (Ebből a szempontból is a legutóbbi idők tűnnek a legrosszabbnak.) De talán nem az a helyzet, hogy a kiosztott feladatok mellett a rátalálók észrevételeit, ítéleteit is mérlegeljük. ma pontosan kommentálni és ítélkezni.
Amit figyelembe kell venni, ha egyáltalán, az az, hogy időközben, ennyi év alatt a politikai rendszer egésze sokat veszített konszenzusából és hitelességéből. Emiatt egyes, sohasem teljesen indokolt beavatkozásai még inkább indokolatlanokká válnak most, hogy a pártok még azok (az igazat megvallva egyre kevesebb) körében is oly csekély megbecsülést szereznek, akik továbbra is rájuk szavaznak. A hiba röviden a fogantyúban van. Ha a felosztás az első köztársaság egyik hibája volt, az idő múlásával fennálló állandósulása súlyosbító körülmény lett. Kíméletlenül aláhúzta a párttagok összeomlása, sőt, szavazóik egyre növekvő, drámai elpártolása a szavazóköröktől.
Gondoljunk arra is, hogy az évek múlásával egyre világosabbá válik, hogy a felosztás előnyei szinte soha nem olyan pontosak és nem is olyan nagylelkűek, mint azt a hagyomány állítja. Ami még néhány évvel ezelőtt is igaz volt. Amikor a kereszténydemokraták panaszkodtak a „polipról” szóló fikcióra, az nem okozott olyan nagy kárt ügyükben. És amikor a kommunisták az akkori harmadik hálózat dicsőségét ünnepelték, ami teljesen önkéntelenül végül inkább felduzzasztotta a magát éppen most kezdődő jobboldal választói zsákmányát.
Ekkor a szabályok megváltoztatásának kérdése. A „szovjetizmus” maradékából kiindulva, ami a felügyelő bizottság, egy újabb szüreti ereklye, amit talán le kellene selejtezni. A pártok, minden párt előtt álló probléma – pontosan – a szabályok megváltoztatása. Míg a viták napi pingpongja és a tiltakozó ülések összehívása szándékos dolognak tűnik, azzal a gondolattal, hogy ugyanazokat a szabályokat (és szokásokat), mint korábban, a végtelenségig meg kell ismételni. Természetesen a körülmény minden felháborodása kíséretében.” (Marco Follini)
