Ingyenesen oldja fel az Editor’s Digest szolgáltatást
Roula Khalaf, az FT szerkesztője kiválasztja kedvenc történeteit ebben a heti hírlevélben.
Párizs és Berlin megtorpant; Lengyel gazdálkodók tojással dobálják az EU épületeit; A bolgárok lemondásra szólítják fel a mezőgazdasági minisztert. A modern gazdálkodók felkelése traktorral jár, nem ökrös szekéren. Ám a nagyvárosi eliteknek szóló üzenete évszázados: ne hagyja figyelmen kívül azokat az embereket, akik a földön fáradoznak, hogy megtermeljék az ételt.
Azt bizonyítja, hogy a politikai vezetők és a véleményformálók mennyire elvesztették a kapcsolatot a mezőgazdasággal, hogy úgy tűnik, olyan kevesen látták ezt. Úgy tűnik, hogy az éghajlatváltozással küzdeni kívánó kormányok nem gondolták végig, milyen hatások érik a növekvő termelési költségekkel és csökkenő globális élelmiszerárakkal küzdő iparágat.
A holland kormánynak engedményeket kellett tennie a nitrogén-tilalom kapcsán, miután a sebtében összehívott farmerek tiltakozó pártja 16 szenátusi helyet foglalt el. Brüsszel pánikba esik amiatt, hogy a radikális jobboldal ezeket a kérdéseket használja ki a júniusi európai parlamenti választásokon. Nagy-Britanniában Rishi Sunak lett az első miniszterelnök, aki felszólalt a National Farmers Union konferencián 2008-as Gordon Brown óta. Néhány vidéki konzervatív mandátum már átesett a liberális demokratákra az időközi választásokon, és a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy még sok más következik.
A kormányok előtt álló kihívás az, hogy egyensúlyt teremtsenek a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének és az olcsó élelmiszertermelés fenntartásának vágya között, valamint azon polgári természetvédők igényei között, akik ki akarják vonni a földet a termelésből, újratermesztik, vagy fákat ültetnek.
Jogos arra kérni a nagybirtokosokat, akik aránytalanul sokat részesültek a Közös Agrárpolitika támogatásaiból, hogy csökkentsék a szennyezést. De az élelmiszertermelést nem lehet természetesnek venni. A döntéshozóknak el kell fogadniuk, hogy a szélsőséges időjárás nagyobb bizonytalanságnak teszi ki a gazdálkodókat, és stratégiailag kell kezelniük a földigényeket. A tavalyi uniós természet-helyreállítási törvényt – amely kötelezettséget vállal arra, hogy a blokk földjének és partjainak 20 százalékát elkülönítik a természet helyreállítására – egyes gazdálkodók a vidék gondozásának elbocsátásának tekintették.
A támogatások elvesztése miatti harag nem fojthatja el azt a mélyebb félelmet, hogy egy egész életforma veszélyben van. Európa-szerte csődbe mennek a kisbirtokok. A vidék elöregedőben van, és a fiatalabb nemzedékek azon töprengenek, hogy képesek-e kezelni egy olyan iparág pszichológiai feszültségét, ahol a pénzügyi gondok felboríthatják a mentális egészséget. Franciaországban az öngyilkosságok aránya 20 százalékkal magasabb a gazdálkodók körében, mint az országos átlag.
A média ritkán ábrázol ilyesmit. A szegénységről szóló filmek általában kavicsos városi háttérrel rendelkeznek, nem dombok. Az egyetlen dokumentumfilm, amit láttam, ami igazán feltárta az angliai valóságot, Molly Dineené volt A föld hazugsága, amely felnyitotta a szemem az általam elképzelt romantikus bukolikus élet brutalitására. Angliában a mezőgazdasági földterületek harmadán bérlők gazdálkodnak, akiknek a bérleti szerződése rövid időn belül felmondható.
Amikor a megélhetés forog kockán, a zöld kérdések félreszorulnak. De nem kellene ilyen éles kompromisszumnak lennie. Az ukrajnai háború felfedte az importtól való túlzott függőség kockázatát. Talán a tápláló ételeket kritikus infrastruktúránk részének kellene tekinteni. Az NFU elnökeként mondott köszöntő beszédében Minette Batters rámutatott, hogy azok az Egyesült Királyság földtulajdonosai, akik napelemes farmokat telepítettek, 20 éven át indexhez kötött kifizetéseket kaptak; de a termést termelőknek nem volt ilyen luxusuk.
Amikor az Egyesült Királyság gazdálkodóival beszélgetek, olyan embereket hallok, akik a vidék gondozóinak tekintik magukat, de úgy érzik, vandálként ábrázolják őket. Ki szeretne több regeneratív gazdálkodást folytatni, ha megengedhetné magának. Akik a világon a legmagasabb állatjóléti előírásokkal rendelkeznek, de látták, hogy a Johnson-kormány szabadkereskedelmi megállapodásokat ír alá több, kevésbé humánus körülmények között elkészített élelmiszer importjáról.
Az Egyesült Királyság Brexiterei arra ösztönözték a gazdálkodókat, hogy hagyják el az EU-t azzal a teljességgel mitológiai alapon, hogy továbbra is több mint évi 2 milliárd font támogatást kapnak. Homályosan azt feltételezték, hogy az EU-n kívül az adófizetők abbahagyhatják a gazdálkodók élelmiszertermesztésének támogatását, és ehelyett fizethetnek nekik azért, hogy olyan környezeti fejlesztéseket hajtsanak végre, mint a sövények és fák telepítése, vagy a talaj szén-dioxid-tartalmának megőrzése. Ám az új kifizetések olyan bonyolult rendszerek zűrzavara, amelyeket olyan miniszterek és tisztviselők álmodtak meg, akik soha nem jutottak közelebb a gazdálkodáshoz, mint egy pár kucsmát húzni a kamerákhoz. Whitehall „sokszínűség” fogalma végül is nem foglalja magában a mezőgazdasági munkaerőt.
Az egyre városiasabb világban a nagyvárosi politikai osztályok játszótérként kezelik a vidéket. Rambler csoportok ragaszkodnak a vándorlás jogához, de megnőtt a szemetelés és a birkákat megtámadó, kontroll nélküli kutyák száma. Az állatbarátokat felháborítják a borzleselejtezések, de nem tudják, hogyan lehet megmenteni a szarvasmarhákat a tbc-től. Mi, londoniak, nem is fizetünk tisztességes árat a tejért, bár azok a tejgazdaságok, amelyeknek szántóföldjeit szeretjük, szupermarket nyomására csődbe mennek. A híres földtulajdonosok kivonják a földet a termelésből, hogy zöldre mossák sugárhajtású életmódjukat.
A kérdés nem annyira az, hogy ki fogja kihasználni ezeket a tiltakozásokat, hanem az, hogy a gazdáknak vannak-e jogos sérelmeik. Mit lehet tenni félelmeik eloszlatására, és milyen időbeosztásúak a reálisak a változáshoz? Sokkal jobban át kell gondolnunk, hogy milyen szintű élelmezésbiztonságot szeretnénk elérni, és mit vagyunk hajlandók ezért fizetni.
