Ingyenesen oldja fel az Editor’s Digest szolgáltatást
Roula Khalaf, az FT szerkesztője kiválasztja kedvenc történeteit ebben a heti hírlevélben.
Gyakran olyan érzésünk lehet, mintha egy olyan világban élnénk, amelyben a megosztott igazságok lehetetlenné válnak – ez nagyrészt a közösségi média algoritmusainak az eredménye, amelyek buborékokba és visszhangkamrákba tölcsérbe juttatnak bennünket, amelyek reménytelenül megosztanak és elszigetelnek egymástól. .
Ha ehhez a tájhoz hozzáadjuk az erőteljes generatív mesterséges intelligencia megjelenését, valamint azt a termékeny talajt, amelyet az internet biztosít a téves és félretájékoztatás elterjedéséhez, és néha úgy tűnhet, mintha egy olyan helyzet felé haladnánk, amelyben már nem rendelkezünk. egyáltalán bármilyen közös valóságérzék.
Ez ijesztő kilátás. És úgy tűnik, már jártunk odáig: vegyük a 2020-as amerikai elnökválasztást, amelyről az amerikaiak nagy része még mindig úgy gondolja, hogy „ellopták”. tavaly júniusban azt találta, hogy a republikánusok mindössze 21 százaléka (de a demokraták 93 százaléka) hiszi el, hogy Joe Biden tisztességesen nyert.
Hasonló szakadékokat láthatunk mindenféle kérdésben, kezdve a maszkok és a koronavírus terjedésének megakadályozásában alkalmazott elzárások hatékonyságától az amerikai migránsválságig és a gázai háborúig. Itt nem csak arról beszélünk, hogy mi a helyes és mi az erkölcsileg helytelen, hanem arról is, hogy mi a valós és mi nem.
Úgy tűnik, ezekben a zavaró időkben sokan azt hiszik, hogy a vita megnyeréséhez le kell tagadni, hogy ellenfeleink álláspontja egyáltalán érvényes lenne. Ez a fajta gondolkodás mindenhol látható körülöttünk: a médiában, a politikában és a közbeszédben tágabban, és egyre jobban megrögzött és polarizáltabb pozíciókba vezet.
A múlt héten, miután az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának jelentése, Robert Hur különleges jogtanácsos vezetésével Bident „idős embernek” nevezte, akinek „lecsökkent képességei vannak”, sokan hideg vízzel öntötték a leleteket, és nem csak Biden saját munkatársai. A New York Times „A memóriavesztés gondos diagnózist igényel, a tudósok szerint” címmel közölt egy hírt, amelyben kifejtette, hogy egy ilyen „diagnózis” „szoros orvosi vizsgálatot” igényel. Hasonlóképpen, az NBC neurológusokkal készített interjúk alapján készített egy darabot, akik azt sugallták, hogy „a nevek elfelejtése valójában nem ad sok betekintést a lehetséges memóriaproblémákba”.
Hur „idősnek” nevezte Bident, és bírálta az emlékezetét, de nem arról van szó, hogy azt állította volna, hogy az elnök demenciában szenved – vagy akár azt mondta volna, hogy memóriaproblémái miatt képtelen volt kormányozni –, így megállapításairól „diagnózisként” beszél nyújtózkodni. Ez az a fajta dolog, amely elhiteti az emberekkel, hogy az újságírókban nem lehet megbízni abban, hogy pártoktól független tudósításokat nyújtsanak, és ami a médiába vetett bizalmat rekordmélységre süllyesztette.
A probléma azonban az, hogy nem mindenki hiszi el, hogy nekünk, akiknek van egy platformjuk – a médiában, de politikusoknak, akadémikusoknak és más közéleti személyiségeknek is – ezt kellene biztosítaniuk. Miután a 2020-as választások előtti héten egy cikket írtak arról, hogy a média egyes részei – különösen a „tényellenőrzők” – már akkor is tisztességtelenül számoltak be Biden kognitív képességeiről, egy amerikai kapcsolattartó azt mondta nekem, hogy egy barátja szidta, amiért megosztotta a művet a közösségi médiában, mert – mint fogalmazott – „túl nagy a tét”.
A barátjának egy dologban igaza volt. A tét túl nagy ahhoz, hogy ilyen szétszakadt módon folytassuk. Az amerikaiak azt találták, hogy ötből több mint két amerikai gondolta úgy, hogy a politikai megosztottságnak köszönhetően a következő évtizedben polgárháború várható. Az Eurasia Group januári jelentése szerint a közelgő amerikai elnökválasztás jelenti a legnagyobb politikai kockázatot a világ számára 2024-ben. „Az Egyesült Államok már most a világ legmegosztottabb és legdiszfunkcionálisabb fejlett ipari demokráciája” – írták az elemzők. „A 2024-es választások súlyosbítani fogják ezt a problémát, függetlenül attól, hogy ki nyer.”
Ebben a rovatban elmondott érvelésem szellemében el kell ismernem, hogy a dolgok bonyolultabbá válnak, ha olyan szándékos hazugságról van szó, amelyet politikai fegyverként kitaláltak és terjesztettek, és amelyet ma már sokan elhisznek, mint pl. a 2020-as választás „ellopása”. Nem akarjuk legitimálni a dezinformációt. De még ilyen körülmények között is fontos megtalálni azokat a dolgokat, amelyekben megegyezni lehet. Nem, a választásokat nem lopták el, de igen, elenyésző számú szavazói csalás történt (az APreport szerint csak 475 lehetséges eset).
Ha be tudjuk mutatni, hogy az összes tényt – függetlenül attól, hogy milyen kellemetlenek vagy kellemetlenek – figyelembe vettük, az nemcsak meggyőzőbbé teszi érveinket; azt is lehetővé teszi, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz (amihez gyakran kevésbé vagyunk ragaszkodva, mint ahogy azt beismernénk). Ez pedig kevésbé mérgezővé és termelékenyebbé teszi a nézeteltéréseket. Tapasztalataim szerint, ha adsz valakinek egy hüvelyket, gyakran a végén neked is adsz egy hüvelyket.
