Ingyenesen oldja fel az Editor’s Digest szolgáltatást
Roula Khalaf, az FT szerkesztője kiválasztja kedvenc történeteit ebben a heti hírlevélben.
Az író egy nyugalmazott RAF légi marsall, aki korábban az Egyesült Királyság Védelmi Minisztériumának egyesített haderőfejlesztési részlegének főigazgatója volt.
Amikor Sir Patrick Sanders tábornok, az Egyesült Királyság hadseregének vezetője a múlt hónapban beszédet mondott nyilvános hadkötelezettségért, a miniszterelnök azonnal visszautasította az ötletet, és nyilvános vihart kavart. A britek katonai szolgálatra kényszerítésének javaslata garantáltan felháborodást okoz – de ellenzői a rossz részt vették észre. Még komolyabb okok is szólnak érvelésének bírálatához.
Az előzetes üzenetek mögött, miszerint „Ukrajna valóban számít”, és hogy mi most egy „háború előtti”, nem pedig egy háború utáni generáció vagyunk, néhány vitathatatlan szempont volt. Egy nemzeti egzisztenciális konfliktusban, mint az első és a második világháború, mozgósítani kell a nemzetet, s ezt követi a hadkötelezettség. A tartalék erők jó békeidőbeli kerete biztosítja a növekedés magját, és a jól szervezett békeidő-tartalékosok nagyon jó ötlet. Valójában üdítő látni, ahogy Sanders megfordítja a hadsereg korábbi magas rangú vezetőinek ellenszenvét minden mással szemben, csak nem egy teljesen professzionális haderő.
De miután összefonódtak éles hipotézisekkel – mint például annak valószínűsége, hogy az Egyesült Királyságot közvetlenül bevonják az Oroszországgal vívott háborúba –, a hallgatók arra a következtetésre jutottak, hogy a „polgári hadsereg” létrehozása a sarkon kell lennie. Ez a vitatott ötlet („a gyerekeit besorozzák”) természetesen megragadta a címlapokat.
Bármilyen nagyobb konfliktus esetén a nemzeti munkaerő megoszlik a katonai szolgálatok és az ipari bázis között, amely túlhajszolt a háborús eszközök előállítására. Tehát ha van lépés a brit hadsereg felszerelésére, akkor hol van ennek az ipari bázisnak megfelelő felgyorsulása? Ahogy apadnak a frontvonalbeli ukrán erők lőszerkészletei, Kijevnek mindennél jobban szüksége van erre.
Ez visszavezet minket Sanders ragaszkodásához, miszerint „Ukrajna valóban számít”. Igaza van: ha Oroszország ott vereséget szenved, és hadereje tönkreteszi a folyamatot, akkor a NATO-t fenyegető hiteles fenyegetés megszűnik – legalábbis sok évre. Hagyjuk azonban Moszkvát nyerni, és a győztes orosz hadigazdaság – amelyet a modern hadviselés újabban tanult tanulságai tovább fokoznak – nagyon komoly problémává válik a NATO számára.
Amíg ez a háború folytatódik, az Egyesült Királyságban visszahúzódó mozgósított brit hadsereg, még ha a tartalékok felhasználásával 50 százalékkal 120 000-re bővül is, nem lesz hatással. A védelmi ipari bázis felfegyverzésére és fenntartására irányuló bővítése nélkül ennek az erőnek nem lenne hatása a jelenlegi háborúra, és nem lenne nagyobb visszatartó erő a jövő háborúitól, mint korábban.
Igaz, hogy az Egyesült Királyság a közelmúltban nyílt kritikát kapott a Pentagontól erőink felkészültsége miatt. Még a kisebb NATO-szövetségesek is a retorika mögé néznek, hogy felmérjék tényleges mélységünket. A csapatlétszámra való összpontosítás azonban figyelmen kívül hagy más hétköznapibb, de nem kevésbé létfontosságú védelmi képességeket.
Elvetemültnek tűnik az az elképzelés, hogy a NATO-tagországoknak a holnapi Oroszország elleni harcra való felkészülést kellene előnyben részesíteniük – például a Steadfast Defenderen, a szövetség idei közös gyakorlatán keresztül, amely a hidegháború óta a legnagyobb erődemonstráció lesz –, mint Ukrajnának ma Moszkva legyőzésében. Ne segítsen szomszédjának eloltani a kis tüzet; hagyd, hogy a lángok tomboljanak, miközben egy kicsit nagyobb tömlőt készítesz elő, amikor átugranak a kerítésen.
A legjobb, amit elmondhatunk, hogy a Sanders-beszéd – elismerve a tartalékos erők hasznosságát – érettebb változata mindhárom fegyveres szolgálat azon érveinek, miszerint egy felfújt frontvonal fokozná az elrettentést. Sanders egy nagyobb hadseregért könyörgött, az ukrajnai konfliktust mumusként használva. De nyíltan bírálja azokat, akik „túl messzire extrapolálják tengeri örökségünket”, miközben „a szárazföldi tartomány központi szerepére” hivatkoznak. Valójában a háborúban a szárazföldi harcok felfedik a nemzeti erőt, nem határozzák meg. Szigetként és a NATO tengeri és légi útvonalainak létfontosságú csomópontjaként Nagy-Britannia légiereje és haditengerészete kulcsfontosságú. Földet igényelni csak annyi, mint egy futballcsapatot irányítani egy nagyon jó csatárral.
A kritikám tehát nem a sorkatonaság melletti érv. Arról van szó, hogy Sanders felfogott néhány vitathatatlan igazságot, felerősítette a félelmet a jelenlegi instabilitásra hivatkozva, majd beletörődött a szokásos könyörgésbe a saját szolgálatáért. Ehelyett az Egyesült Királyságnak politikai vezető szerepet kellene felmutatnia a hadianyag-gyártási kapacitás növelésében, a balti, északi és észak-európai országok koalíciója, a Joint Expeditionary Force mellett. Ez magas lécet állítana fel mások számára a NATO-ban. Az Egyesült Királyság számára nem az a közvetlen tanulság, hogy új módokat kell találnunk a brit hadsereg bővítésére. Inkább arról van szó, hogy civileket kell bevonnunk az iparba – nem a fronton.
